A csend hatalma

Vannak dallamok, amik ha felcsendülnek, semmi perc alatt
tudjuk, hogy melyik filmből valók. Ezek az ikonikussá vált filmzenék nem
pusztán a film részei, hanem önálló életet élő elemek. Elég, ha csak Ennio
Morricone, Nino Rota, John Williams, Hans Zimmer, Elliot Goldenthal, Danny
Elfman, vagy Howard Shore képeket támogató, azok hatását emelő filmzenéire
gondolnunk, s lélekben újra átéljük a filmek katarzisát, anélkül, hogy magát a
filmet látnánk. A zene már a némafilmek korában is ugyanazt a funkciót töltötte be a moziban,
mint ma. A filmkockák a vizuális élményen túl pszichológiai hatást is
gerjesztenek, ezeket hivatott manipulálni a filmzene is. A mozi esetében csupán
egyetlen dolog képes ugyanilyen mély érzéseket kelteni bennünk, és az nem más,
mint a hangok, és a zene hiánya.

Idézzük fel egy pillanatra Arthur C. Clarke sci-fi nagymester 2001.Űrodisszeia
című regényének filmadaptációját, annak is idegölő perceit, amikor két inger ér
csupán bennünket, és az nem más, mint az űrhajósok életére törő HAL 9000
számítógép néma csendben „figyelő”, vörösen világító „szeme”, és az űrhajón
kívül tevékenykedő űrhajós szívdobogása. Stanley Kubrick egyik legmesteribb
húzása a feszültség fokozására. S ha már Űrodisszeia… a film legendává vált
zenéje és annak magyar szerzőjének, Ligeti Györgynek a munkássága az egyik
legtökéletesebb példa arra, hogyan válhat a film zenéje pusztán aláfestő és
kiegészítő funkciójának betöltése mellett, még inkább ahelyett egy film első
számú „főszereplőjévé”.

Kovács Rhewa Andrea